Az év első bejegyzése egy olvasmányos cikk, kedves ismerősöm, Sándor Zsolt tollából.
Az alábbiakban a viktoriánus korban kifejlesztett önvédelmi rendszerről, a bartitsuról olvashattok.
Az eredeti írást (illusztrációkkal, és hivatkozásokkal) az Ars Ensis újságjában találhatjátok, melyet közvetlenül itt elérhettek.
Az alábbiakban a viktoriánus korban kifejlesztett önvédelmi rendszerről, a bartitsuról olvashattok.
Az eredeti írást (illusztrációkkal, és hivatkozásokkal) az Ars Ensis újságjában találhatjátok, melyet közvetlenül itt elérhettek.
Bartitsu
önvédelem a viktoriánus korban
Írta: Sándor Zsolt
önvédelem a viktoriánus korban
Írta: Sándor Zsolt
A viktoriánus kort Viktória angol királynőről nevezték el, aki 1837 és 1901 között uralkodott. Ez idő alatt Anglia és Wales népessége 25 millióról 32 millióra növekedett, köszönhetően az élelmezési, általános közegészségügyi, és oktatási reformoknak. A munkásmozgalmak kitartó küzdelmükkel a legtöbb iparágban elérték a 8 órás munkanapot, továbbá megszületett a nyugdíj rendszer, a nemzeti méretű beteg biztosítás, illetve az elemi szintű oktatás is ingyenessé vált. Anglia virágzott, az angol gyarmatok öt világrészen hirdették a birodalom erejét, és egyedülálló szervező készségét. A viktoriánus kor hőse az úgynevezett self-made man, aki nagyon nagy szegénységből (akár az árvaházból) emelkedik a gazdagok közé.
A kor Angliájában az önvédelmet az angol boksz, a különböző népi birkózások (Cumberland-Westmoreland, Cornish/Devonshire, Breton, Lancashire, Scottish Backhold), a kardvívás, a botvívás (singlestick és quarterstaff) jelentette. Nagy népszerűségre tett szert a különböző testedző gyakorlatok végzése (physical culture), mely magában foglalta a saját testsúllyal végrehajtott gimnasztikai gyakorlatokat, és különböző eszközzel végrehajtott gyakorlatokat (súlyzó, korabeli erőfejlesztő gépek, Indian Club) is.
A legtöbb európai küzdelmi módszer alkalmas volt önvédelemre is, azonban Angliában ezeket a sportokat elsősorban a mozgás öröméért, és a vetélkedés izgalmáért művelték. A városok méretével azonban a bűnesetek száma is megnövekedett, esetenként olyan mértékben, hogy a városok bizonyos részeiben még a rendőrök sem mertek járőrözni.
Ezen támadások miatt szükségessé vált egy olyan önvédelmi rendszer kidolgozása, mely segítségével az ember akár több, esetenként fegyveres támadó ellen is megvédheti magát.
Ahhoz azonban, hogy megértsük ezen önvédelmi rendszer lényegét, vizsgáljuk meg, kikkel álltak szemben a kor békés polgárai.
A huligánok, apacsok
A kor bandákba tömörült tagjait különböző módokon hívták akkoriban: huligánoknak (“hooligans”), vagy apacsoknak (“apaches”).
“Az apacs név egyet jelent a csalóval, bűnözővel, a tolvajjal, olyan (gaz)emberrel, aki a társadalom peremén élve hajlandó átlépni a szabályokat, és elvégezni a ‘piszkos munkát’.” - írta egy újságíró az 1900-as évek elején.
Ezek a bűnözők 10-20 fős, jól szervezett csoportokban éltek, a bandák kapcsolatban álltak egymással, emiatt a rendőrség szinte tehetetlen volt velük szemben.
Az apacsokat az utca nevelte, éppen ezért rengeteg különböző trükköt, fegyvert és taktikát alkalmaztak a rablások és verekedések során.
Közelharcban előszeretettel használtak fegyvereket. Elsődleges fegyvereik közé tartoztak a különböző szúró és vágófegyverek, ezen belül az eustache (18. században élt francia késműves, Eustache Dubois által kitalált késforma) és navaja (elsősorban spanyol nyelvterületen használt, íves pengéjű kés) stílusú kések, tőrök, a borotva, illetve boxerrel egybeépített késeket, amely később lövészárok-kés néven vonult be a köztudatban, mert előszeretettel használták az első világháborús lövészárokban történt rajtaütések során.
Sokféle zúzófegyvert használtak, úgymint: ólmosbotokat, boxert, illetve slungshot-nak nevezett eszközt, melyet úgy készítettek, hogy egy hosszú kötél végére egy fém súlyt tartalmazó speciális tengerész csomót (monkey fist) kötöttek.
Ha ökölharcra került a sor, akkor nem vetették meg a “piszkos trükköket”, köztük a fejelést, rúgást, és a birkózó fogásokat, földre viteleket sem, amit általában egy befejező rúgás követett, de előszeretettel támadtak meglepetésszerűen, egy elterelő mozdulat után.
Láthatjuk, hogy egy átlagos polgárnak nem volt könnyű dolga, ha meg akarta védeni magát ezen erőszakos alakokkal szemben; nagy igény volt tehát egy teljes körű önvédelmi rendszerre.
A Bartitsu klub
A bartitsu alapítója, Edward William Barton-Wright Indiában született, 1860 novemberében. Vasúti mérnöknek tanult, majd Japánban dolgozott, ahol három különböző jiujitsu ryu-ban (iskolában) tanult: Shinden-Fudo Ryu-t, Tenshin-Shinyo Ryu-t, és Kodokan Judó-t. 1898-ban visszatért Angliába, majd kidolgozta saját önvédelmi rendszerét, melyben kombinálta az angol ökölvívást, a birkózást, a vívást, a francia boxot, a sétapálca vívást, és a jiujitsu-t. Az általa kidolgozott rendszert Bartitsu-nak nevezte el. 1900 körül Londonban, Shaftesbury Avenue 67B szám alatt nyitotta meg klubját, melyet Bartitsu Club-nak nevezett el.
A következő másfél évben összegyűjtötte a kor legjobb önvédelmi oktatóit, hogy a lehető legteljesebb önvédelmi képzést nyújthassa a klub tagjainak.
Az oktatók között szerepelt a svájci-francia Pierre Vigny, botvívó és savate oktató, Armand Cherpillod, svájci schwingen bírkózó és testkultúra oktató, Tani Yukio és Uyenishi Sadakazu akik a felkelő nap országából érkeztek, és japán jiujitsu-t oktattak, valamint Egerton Castle és Alfred Hutton kapitány, akik a régi rapier-, tőr-, valamint a hosszúkard vívás rekonstrukcióján dolgoztak. A klubban nem csak önvédelemmel, hanem testedző gyakorlatok oktatásával, valamint különböző egészség-terápiás módszerekkel is foglalkoztak.
A Bartitsu rendszer
Hogy határozta meg Barton-Wright a bartitsu-t?
„Ha valaki bajba kerül, és az angol fair play szellemében - ököllel - próbálja védeni magát, ellenfele könnyedén rávetheti magát, elkerülve az ütéseit. Ekkor jön el a japán birkózás ideje. Egy meglepetésszerű fogással a védekező fél elkapja a támadót, majd olyan erősen hajítja a földre, hogy ezzel akár a küzdelem is befejeződhet. A sétapálcával való önvédelem ismerete is hasznos, különösen egy késsel támadó ellenfél ellen - mely esetben a megtámadott félnek általában nincs esélye -, vagy akkor, amikor az ellenfél egy hosszú bottal, rúgások, vagy ütésekkel támad...”
A bartitsuban alapvetően négy különböző küzdelmi távolságot határoztak meg, ezek a bottal történő küzdelem, a rúgás, az ütések, illetve a test-test elleni küzdelem távolsága.
A bottal történő küzdelem
A Bartitsu akadémián Professor Vigny a botvívást, valamint az ütésekkel és rúgásokkal történő küzdelmet (angol és francia box) oktatta.
Pierre Vigny kezdetben a grenoblei francia tüzérségnél vívást oktatott, majd 1889-ben kilépett a hadsereg kötelékéből, és egy vívóakadémiát nyitott Genova-ban, ahol rövid idő alatt nagy számú tanítványra tett szert. Itt kezdte el saját önvédelmi rendszerét fejleszteni, mely a sétapálcára alapult. Néhány évvel később Angliába utazott, ahol ökölvívást tanult, majd a Bartitsu klubban főállású oktatóként dolgozott.
Egy korabeli cikkben a következőket írták egy bemutatójáról:
„A párbaj a közönség tapsviharával fejeződött be, és a hangzavar csak akkor csendesült, mikor Vigny egy tanítványa segítségével belekezdett az utcai önvédelmi taktikák bemutatásába. Egy rész ökölvívás, egy rész birkózás, jiujitsu és savate: minden mozdulat fogaskerékként kapcsolódott egymáshoz. Vigny egy ütés után egy dobással a földre teremtette tanítványát, majd, hogy befejezze a küzdelmet, egy ügyes fogással kicsavarta az ellenfél kezét. Ez az ökölvívás és a jiujitsu keveréke. A tanítvány megpróbált rárontani az oktatóra egy erőteljes balkezes ütéssel, de Vigny elhajolt az ütés alatt, és egy forgó rugással megrúgta támadóját, majd egy back-heel technikával földre döntötte. Ez a savate és a birkózás kombinációja.”
Pierre Vigny botvívó rendszere egy speciálisan tervezett, „önvédelmi sétapálcát” használt, mely malacca botból - hasonló, mint a rattan - és egy masszív gömb alakú fejből állt.
A korábbi sétapálcavívó iskoláktól eltérő rendszert alkotott azért, mert rájött, hogy a többi stílus alapjait képző, a kardvívásból eredő technikák a kézvédő hiányában védtelenné teszik a fegyvert markoló kezet.
Az utcai önvédelemre kifejlesztett Vigny rendszer figyelembe vette ezt a tényt, és több különböző védekező pozíciót használt. Ezek segítségével olyan helyzetbe és távolságba kerülhetett a védekező fél, mely során a kéz végig védve maradt, miközben ő könnyedén elérte támadóját.
A kedvenc taktikája a távolsággal való védekezés volt, ez esetben a védekező fél a botot a feje feletttartotta, a bot vége egyenesen az ellenfél arcába mutatott, miközben a védekező fél bal kezét pajzsként maga elé tartotta, célpontként felkínálva azt a támadó félnek.
Ez az úgynevezett „invitáló” pozíció, mely célja, hogy a figyelmetlen ellenfél a védekező védtelennek látszó bal kezére, esetleg testére, vagy fejére támadjon.
A támadó csapásával egy időben Vigny hátralépett az elöl lévő lábával, és egy romboló erejű ütést mért a nehéz ezüst fejű bottal az ellenfél fegyver tartó kezére, vagy fejére.
Habár a távolsággal való védekezés volt az egyik legfontosabb elv, a Vigny módszer nagyszámú lefegyverző technikát, földrevitelt és dobást,valamint két kézzel végrehajtott támadásokat is tartalmazott.
Vigny művészetének alapelvét a „küzdelem kezdetének kontrollálásával” lehetne meghatározni. Ezt úgy érte el, hogy egy invitáló pozíciót vett fel, vagy úgy, hogy megelőző támadással valamilyen mozgásra vette rá az ellenfelét, majd a reakciót kihasználta.
Ökölvívás és savate
Barton-Wright művészetében felhasználta a nagyobb távolság előnyét, azonban tisztában volt vele, hogy a szabályok nélküli küzdelemben könnyen kialakulhat egy birkózó helyzet. Felismerte, hogy egy határozott, vagy szerencsés ellenfél áthidalhatja a bot küzdelmi távolságot, és lefegyverezheti a védekező felet, de az is lehetséges, hogy a védekező fél fegyvertelen, és még egy esernyő sincs nála.
Ezen helyzetben egy Bartitsuka (bartitsu gyakorló) elsősorban a savate-ot és az ökölvívást használta. Az akkori ökölvívó technikák különböztek a mai ökölvívó technikáktól, általában függőleges ököltartással ütöttek, és a mozgások sokkal lineárisabbak, vívószerűbbek voltak, azonban ugyanúgy ismerték az első egyenes ütést (left lead), a hátsókezes kontrázó egyenes ütést (cross counter), a hajlított kezes ütéseket (swing, hook), a felütéseket (uppercut), a kalapácsütést, és a forgó ütést, a különböző védekezéseket, az egyidőben végrehajtott, esetenként védekezéssel egybekötött ellentámadásokat, valamint az elhajlásokat, ellépéseket is. A korabeli öklözés valamint a savate nem csak kézzel (és lábbal) végrehajtott támadásokat, hanem dobásokat is tartalmazott, és a legjobb ökölvívó oktatók sok esetben híres vívómesterek is voltak.
Jiujitsu és Judo
A judo és a jiu-jitsu az 1900-as évek elején jelent meg Európában, addig teljesen ismeretlen volt a nagyközönség előtt. Ezekben az időkben a birkózás sokkal népszerűbb volt, mint a boksz, ringben, komoly pénzdíjakért zajlottak a küzdelmek, melyben különböző országból származó, eltérő stílusú birkózók mérték össze erejüket, ügyességüket. Nagy népszerűségnek örvendett a catch-as-catch-can birkózás, melyben minden fogás engedélyeztek az ellenfél két vállra fektetése érdekében. Ebben a környezetben jelent meg a japán birkózás, és az addig ismeretlen technikai megoldásaival, gi-ben történő küzdelemmel, legfőképp pedig a földharcból történő fojtásokkal, és feszítésekkel sikert sikerre halmozott. Barton-Wright legismertebb oktatója Yukio Tani volt, aki néhány év közös együttműködés után otthagyta a Bartitsu Klubot, és William Bankier (aki Apollo néven volt közismert erőember) menedzselésével szalonról szalonra járt, és elfogadott bármilyen kihívást. Barton-Wright az első európaiak között található, aki japán jiujitsu-t oktatott. A Bartitsu klubban mind az önvédelmi jiu-jitsu technikákat, mind pedig a randori jellegű szabad küzdelmet is gyakorolták.
A klub megszűnése
A klub csak néhány évig, valószínűleg 1900 és 1903 között működött. Megszűnésének pontos okáról csak találgathatunk, egyesek szerint a túlságosan magas tagdíjak, mások szerint az oktatók közötti egyet nem értés lehetett az oka. Azt mindenesetre tudjuk, hogy a legtöbb oktató a klub bezárását követően saját klubot alapított, ahol tanítványokat fogadtak, de legtöbben már csak a saját stílusukat oktatták, nem pedig egy kevert önvédelmet.
A klub megszűnését követően Barton-Wright felhagyott az önvédelem oktatásával, és inkább a fizioterápiával foglalkozott, de állítóag egészen a 20-as évekig fejlesztette, és tanította a Bartitsu-t.
A Bartitsu újrafelfedezése
A Bartitsu, mint rendszer, közel 100 évre feledésbe merült, míg Tony Wolf 2002-ben el nem kezdte kutatni a témát. Sir Arthur Conan Doyle regényeinek főhőse, Sherlock Holmes a „the Adventure of the Empty House” című történetben Moriarty professzorral küzd egy szakadék szélén, ahol egy ismeretlen önvédelmi stílust használ, bár a könyvben „baritsu”-t, és nem „bartitsu” elnevezést használja a szerző.
Sherlock Holmes és Moriarty
„Ahol az ösvény véget ért, megálltam, és bevártam ellenfelemet. Ő nem rántott fegyvert, hanem rám rohant, és hosszú karjával átnyalábolt. Tudta, hogy számára a játszma véget ért, és már csak azzal törődött, hogy rajtam bosszút álljon. Dulakodva tántorogtunk az irtózatos szakadék szélén. Talán emlékszik még, hogy elég jól ismerem a baricut és más japán birkózási fogásokat, aminek már nemegyszer nagy hasznát vettem. Egy váratlan mozdulattal kicsúsztam a szorításából, mire ő irtóztató üvöltéssel hadonászni kezdett a levegőben mindkét kezével, hogy megtartsa az egyensúlyát. Ámde minden erőfeszítése hiábavaló volt: lebukott a mélybe.”
Sir Arthur Conan Doyle Összes Sherlock Holmes Története, I. kötet, Szukits Könyvkiadó
A világ minden tájáról jelentkeztek emberek, akik hatalmas érdeklődéssel vetették magukat a téma kutatásába: régi cikkeket, könyveket kerestek a British Museum-ban és különböző könyvtárakban, viktoriánus és Edward korabeli antik könyveket vásároltak az eBay-en, végigkövették Barton-Wright, és oktatói életútját, összegyűjtöttek minden olyan újságcikket mely kapcsolódik a bartitsu-hoz, majd az így összegyűjtött anyagot egy két kötetes könyvben jelentették meg (Bartitsu Compendium 1-2).
A kor Angliájában az önvédelmet az angol boksz, a különböző népi birkózások (Cumberland-Westmoreland, Cornish/Devonshire, Breton, Lancashire, Scottish Backhold), a kardvívás, a botvívás (singlestick és quarterstaff) jelentette. Nagy népszerűségre tett szert a különböző testedző gyakorlatok végzése (physical culture), mely magában foglalta a saját testsúllyal végrehajtott gimnasztikai gyakorlatokat, és különböző eszközzel végrehajtott gyakorlatokat (súlyzó, korabeli erőfejlesztő gépek, Indian Club) is.
A legtöbb európai küzdelmi módszer alkalmas volt önvédelemre is, azonban Angliában ezeket a sportokat elsősorban a mozgás öröméért, és a vetélkedés izgalmáért művelték. A városok méretével azonban a bűnesetek száma is megnövekedett, esetenként olyan mértékben, hogy a városok bizonyos részeiben még a rendőrök sem mertek járőrözni.
Ezen támadások miatt szükségessé vált egy olyan önvédelmi rendszer kidolgozása, mely segítségével az ember akár több, esetenként fegyveres támadó ellen is megvédheti magát.
Ahhoz azonban, hogy megértsük ezen önvédelmi rendszer lényegét, vizsgáljuk meg, kikkel álltak szemben a kor békés polgárai.
A huligánok, apacsok
A kor bandákba tömörült tagjait különböző módokon hívták akkoriban: huligánoknak (“hooligans”), vagy apacsoknak (“apaches”).
“Az apacs név egyet jelent a csalóval, bűnözővel, a tolvajjal, olyan (gaz)emberrel, aki a társadalom peremén élve hajlandó átlépni a szabályokat, és elvégezni a ‘piszkos munkát’.” - írta egy újságíró az 1900-as évek elején.
Ezek a bűnözők 10-20 fős, jól szervezett csoportokban éltek, a bandák kapcsolatban álltak egymással, emiatt a rendőrség szinte tehetetlen volt velük szemben.
Az apacsokat az utca nevelte, éppen ezért rengeteg különböző trükköt, fegyvert és taktikát alkalmaztak a rablások és verekedések során.
Közelharcban előszeretettel használtak fegyvereket. Elsődleges fegyvereik közé tartoztak a különböző szúró és vágófegyverek, ezen belül az eustache (18. században élt francia késműves, Eustache Dubois által kitalált késforma) és navaja (elsősorban spanyol nyelvterületen használt, íves pengéjű kés) stílusú kések, tőrök, a borotva, illetve boxerrel egybeépített késeket, amely később lövészárok-kés néven vonult be a köztudatban, mert előszeretettel használták az első világháborús lövészárokban történt rajtaütések során.
Sokféle zúzófegyvert használtak, úgymint: ólmosbotokat, boxert, illetve slungshot-nak nevezett eszközt, melyet úgy készítettek, hogy egy hosszú kötél végére egy fém súlyt tartalmazó speciális tengerész csomót (monkey fist) kötöttek.
Ha ökölharcra került a sor, akkor nem vetették meg a “piszkos trükköket”, köztük a fejelést, rúgást, és a birkózó fogásokat, földre viteleket sem, amit általában egy befejező rúgás követett, de előszeretettel támadtak meglepetésszerűen, egy elterelő mozdulat után.
Láthatjuk, hogy egy átlagos polgárnak nem volt könnyű dolga, ha meg akarta védeni magát ezen erőszakos alakokkal szemben; nagy igény volt tehát egy teljes körű önvédelmi rendszerre.
A Bartitsu klub
A bartitsu alapítója, Edward William Barton-Wright Indiában született, 1860 novemberében. Vasúti mérnöknek tanult, majd Japánban dolgozott, ahol három különböző jiujitsu ryu-ban (iskolában) tanult: Shinden-Fudo Ryu-t, Tenshin-Shinyo Ryu-t, és Kodokan Judó-t. 1898-ban visszatért Angliába, majd kidolgozta saját önvédelmi rendszerét, melyben kombinálta az angol ökölvívást, a birkózást, a vívást, a francia boxot, a sétapálca vívást, és a jiujitsu-t. Az általa kidolgozott rendszert Bartitsu-nak nevezte el. 1900 körül Londonban, Shaftesbury Avenue 67B szám alatt nyitotta meg klubját, melyet Bartitsu Club-nak nevezett el.
A következő másfél évben összegyűjtötte a kor legjobb önvédelmi oktatóit, hogy a lehető legteljesebb önvédelmi képzést nyújthassa a klub tagjainak.
Az oktatók között szerepelt a svájci-francia Pierre Vigny, botvívó és savate oktató, Armand Cherpillod, svájci schwingen bírkózó és testkultúra oktató, Tani Yukio és Uyenishi Sadakazu akik a felkelő nap országából érkeztek, és japán jiujitsu-t oktattak, valamint Egerton Castle és Alfred Hutton kapitány, akik a régi rapier-, tőr-, valamint a hosszúkard vívás rekonstrukcióján dolgoztak. A klubban nem csak önvédelemmel, hanem testedző gyakorlatok oktatásával, valamint különböző egészség-terápiás módszerekkel is foglalkoztak.
A Bartitsu rendszer
Hogy határozta meg Barton-Wright a bartitsu-t?
„Ha valaki bajba kerül, és az angol fair play szellemében - ököllel - próbálja védeni magát, ellenfele könnyedén rávetheti magát, elkerülve az ütéseit. Ekkor jön el a japán birkózás ideje. Egy meglepetésszerű fogással a védekező fél elkapja a támadót, majd olyan erősen hajítja a földre, hogy ezzel akár a küzdelem is befejeződhet. A sétapálcával való önvédelem ismerete is hasznos, különösen egy késsel támadó ellenfél ellen - mely esetben a megtámadott félnek általában nincs esélye -, vagy akkor, amikor az ellenfél egy hosszú bottal, rúgások, vagy ütésekkel támad...”
A bartitsuban alapvetően négy különböző küzdelmi távolságot határoztak meg, ezek a bottal történő küzdelem, a rúgás, az ütések, illetve a test-test elleni küzdelem távolsága.
A bottal történő küzdelem
A Bartitsu akadémián Professor Vigny a botvívást, valamint az ütésekkel és rúgásokkal történő küzdelmet (angol és francia box) oktatta.
Pierre Vigny kezdetben a grenoblei francia tüzérségnél vívást oktatott, majd 1889-ben kilépett a hadsereg kötelékéből, és egy vívóakadémiát nyitott Genova-ban, ahol rövid idő alatt nagy számú tanítványra tett szert. Itt kezdte el saját önvédelmi rendszerét fejleszteni, mely a sétapálcára alapult. Néhány évvel később Angliába utazott, ahol ökölvívást tanult, majd a Bartitsu klubban főállású oktatóként dolgozott.
Egy korabeli cikkben a következőket írták egy bemutatójáról:
„A párbaj a közönség tapsviharával fejeződött be, és a hangzavar csak akkor csendesült, mikor Vigny egy tanítványa segítségével belekezdett az utcai önvédelmi taktikák bemutatásába. Egy rész ökölvívás, egy rész birkózás, jiujitsu és savate: minden mozdulat fogaskerékként kapcsolódott egymáshoz. Vigny egy ütés után egy dobással a földre teremtette tanítványát, majd, hogy befejezze a küzdelmet, egy ügyes fogással kicsavarta az ellenfél kezét. Ez az ökölvívás és a jiujitsu keveréke. A tanítvány megpróbált rárontani az oktatóra egy erőteljes balkezes ütéssel, de Vigny elhajolt az ütés alatt, és egy forgó rugással megrúgta támadóját, majd egy back-heel technikával földre döntötte. Ez a savate és a birkózás kombinációja.”
Pierre Vigny botvívó rendszere egy speciálisan tervezett, „önvédelmi sétapálcát” használt, mely malacca botból - hasonló, mint a rattan - és egy masszív gömb alakú fejből állt.
A korábbi sétapálcavívó iskoláktól eltérő rendszert alkotott azért, mert rájött, hogy a többi stílus alapjait képző, a kardvívásból eredő technikák a kézvédő hiányában védtelenné teszik a fegyvert markoló kezet.
Az utcai önvédelemre kifejlesztett Vigny rendszer figyelembe vette ezt a tényt, és több különböző védekező pozíciót használt. Ezek segítségével olyan helyzetbe és távolságba kerülhetett a védekező fél, mely során a kéz végig védve maradt, miközben ő könnyedén elérte támadóját.
A kedvenc taktikája a távolsággal való védekezés volt, ez esetben a védekező fél a botot a feje feletttartotta, a bot vége egyenesen az ellenfél arcába mutatott, miközben a védekező fél bal kezét pajzsként maga elé tartotta, célpontként felkínálva azt a támadó félnek.
Ez az úgynevezett „invitáló” pozíció, mely célja, hogy a figyelmetlen ellenfél a védekező védtelennek látszó bal kezére, esetleg testére, vagy fejére támadjon.
A támadó csapásával egy időben Vigny hátralépett az elöl lévő lábával, és egy romboló erejű ütést mért a nehéz ezüst fejű bottal az ellenfél fegyver tartó kezére, vagy fejére.
Habár a távolsággal való védekezés volt az egyik legfontosabb elv, a Vigny módszer nagyszámú lefegyverző technikát, földrevitelt és dobást,valamint két kézzel végrehajtott támadásokat is tartalmazott.
Vigny művészetének alapelvét a „küzdelem kezdetének kontrollálásával” lehetne meghatározni. Ezt úgy érte el, hogy egy invitáló pozíciót vett fel, vagy úgy, hogy megelőző támadással valamilyen mozgásra vette rá az ellenfelét, majd a reakciót kihasználta.
Ökölvívás és savate
Barton-Wright művészetében felhasználta a nagyobb távolság előnyét, azonban tisztában volt vele, hogy a szabályok nélküli küzdelemben könnyen kialakulhat egy birkózó helyzet. Felismerte, hogy egy határozott, vagy szerencsés ellenfél áthidalhatja a bot küzdelmi távolságot, és lefegyverezheti a védekező felet, de az is lehetséges, hogy a védekező fél fegyvertelen, és még egy esernyő sincs nála.
Ezen helyzetben egy Bartitsuka (bartitsu gyakorló) elsősorban a savate-ot és az ökölvívást használta. Az akkori ökölvívó technikák különböztek a mai ökölvívó technikáktól, általában függőleges ököltartással ütöttek, és a mozgások sokkal lineárisabbak, vívószerűbbek voltak, azonban ugyanúgy ismerték az első egyenes ütést (left lead), a hátsókezes kontrázó egyenes ütést (cross counter), a hajlított kezes ütéseket (swing, hook), a felütéseket (uppercut), a kalapácsütést, és a forgó ütést, a különböző védekezéseket, az egyidőben végrehajtott, esetenként védekezéssel egybekötött ellentámadásokat, valamint az elhajlásokat, ellépéseket is. A korabeli öklözés valamint a savate nem csak kézzel (és lábbal) végrehajtott támadásokat, hanem dobásokat is tartalmazott, és a legjobb ökölvívó oktatók sok esetben híres vívómesterek is voltak.
Jiujitsu és Judo
A judo és a jiu-jitsu az 1900-as évek elején jelent meg Európában, addig teljesen ismeretlen volt a nagyközönség előtt. Ezekben az időkben a birkózás sokkal népszerűbb volt, mint a boksz, ringben, komoly pénzdíjakért zajlottak a küzdelmek, melyben különböző országból származó, eltérő stílusú birkózók mérték össze erejüket, ügyességüket. Nagy népszerűségnek örvendett a catch-as-catch-can birkózás, melyben minden fogás engedélyeztek az ellenfél két vállra fektetése érdekében. Ebben a környezetben jelent meg a japán birkózás, és az addig ismeretlen technikai megoldásaival, gi-ben történő küzdelemmel, legfőképp pedig a földharcból történő fojtásokkal, és feszítésekkel sikert sikerre halmozott. Barton-Wright legismertebb oktatója Yukio Tani volt, aki néhány év közös együttműködés után otthagyta a Bartitsu Klubot, és William Bankier (aki Apollo néven volt közismert erőember) menedzselésével szalonról szalonra járt, és elfogadott bármilyen kihívást. Barton-Wright az első európaiak között található, aki japán jiujitsu-t oktatott. A Bartitsu klubban mind az önvédelmi jiu-jitsu technikákat, mind pedig a randori jellegű szabad küzdelmet is gyakorolták.
A klub megszűnése
A klub csak néhány évig, valószínűleg 1900 és 1903 között működött. Megszűnésének pontos okáról csak találgathatunk, egyesek szerint a túlságosan magas tagdíjak, mások szerint az oktatók közötti egyet nem értés lehetett az oka. Azt mindenesetre tudjuk, hogy a legtöbb oktató a klub bezárását követően saját klubot alapított, ahol tanítványokat fogadtak, de legtöbben már csak a saját stílusukat oktatták, nem pedig egy kevert önvédelmet.
A klub megszűnését követően Barton-Wright felhagyott az önvédelem oktatásával, és inkább a fizioterápiával foglalkozott, de állítóag egészen a 20-as évekig fejlesztette, és tanította a Bartitsu-t.
A Bartitsu újrafelfedezése
A Bartitsu, mint rendszer, közel 100 évre feledésbe merült, míg Tony Wolf 2002-ben el nem kezdte kutatni a témát. Sir Arthur Conan Doyle regényeinek főhőse, Sherlock Holmes a „the Adventure of the Empty House” című történetben Moriarty professzorral küzd egy szakadék szélén, ahol egy ismeretlen önvédelmi stílust használ, bár a könyvben „baritsu”-t, és nem „bartitsu” elnevezést használja a szerző.
Sherlock Holmes és Moriarty
„Ahol az ösvény véget ért, megálltam, és bevártam ellenfelemet. Ő nem rántott fegyvert, hanem rám rohant, és hosszú karjával átnyalábolt. Tudta, hogy számára a játszma véget ért, és már csak azzal törődött, hogy rajtam bosszút álljon. Dulakodva tántorogtunk az irtózatos szakadék szélén. Talán emlékszik még, hogy elég jól ismerem a baricut és más japán birkózási fogásokat, aminek már nemegyszer nagy hasznát vettem. Egy váratlan mozdulattal kicsúsztam a szorításából, mire ő irtóztató üvöltéssel hadonászni kezdett a levegőben mindkét kezével, hogy megtartsa az egyensúlyát. Ámde minden erőfeszítése hiábavaló volt: lebukott a mélybe.”
Sir Arthur Conan Doyle Összes Sherlock Holmes Története, I. kötet, Szukits Könyvkiadó
A világ minden tájáról jelentkeztek emberek, akik hatalmas érdeklődéssel vetették magukat a téma kutatásába: régi cikkeket, könyveket kerestek a British Museum-ban és különböző könyvtárakban, viktoriánus és Edward korabeli antik könyveket vásároltak az eBay-en, végigkövették Barton-Wright, és oktatói életútját, összegyűjtöttek minden olyan újságcikket mely kapcsolódik a bartitsu-hoz, majd az így összegyűjtött anyagot egy két kötetes könyvben jelentették meg (Bartitsu Compendium 1-2).
Nem sokára a pesti jasszokról is írok egy összefoglaló cikket; ha elkészül, ezen a blogon is elolvashatjátok majd.
Vigyázzatok magatokra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése